Néha kicsit önzőnek kell lenni, és ezt lehet szépen csinálni – interjú Tardy Tamással

A kőbányai vasútállomáson állok, és átkozom a percet, amikor úgy döntöttem, kivételesen vasúton teszem meg az utat Kőbányától a Nyugatiig. 

Egész nap egyik feladattól rohantam a következőig a munkahelyemen, most pedig rohannék tovább a Levél Teaházba egy előre egyeztetett időpontra, Tardy Tamáshoz, beszélgetni. A vonat viszont még mindig nincs kilátásban sem, és azt számolom: most már annyit kések, amit illik kimagyarázni. 

Felhívom Tamást, aki békésen hálát ad a sorsnak, hogy így akkor kényelmesen jut ideje enni, mielőtt megérkezem. Leteszem a telefont, veszek egy mély levegőt, és aznap először nyugodt vagyok. 

Miért is aggódnék a késésem miatt, ha tulajdonképpen pont jókor érkezem majd? 

Minden pont jó, pont így. Ez az a nyugalom, amit 2015-ben is éreztem, mikor először teáztam a Levél Teaházban – egy egyedülálló helyen, amelynek a tulajdonosa kínai, és ahol a kínai teás eszközökben csodálatos illat- és ízvilágú tealeveleket öntenek fel újra és újra. 

Tamás akkoriban még a kis Dohány utcai üzletben készítette a betérő vendégeknek a teát, mesélt a teáról, válaszolt a kérdésekre. Az idő a teázás közben számomra megállt, Tamás mozdulatai monoton ringatóztak, a tea illatos és meleg volt.

A kínai tulajdonos, Liu, és Tamás még 2014-ben találkoztak, és a Levél nyitásakor Tamás lett a teaház “magyar arca”. Mindig ott volt, tanácsot adott, segített választani, beszélgetett, csoportos kóstolókat szervezett.

Az itt következő interjú Tamással 2021 augusztusában készült, amikor már tudtuk: ez a korszak hamarosan véget ér Tamás számára – és az őt és a teaházat jól ismerő és szerető teás közösség számára is. Szó volt mentális egészségről, a magyar teavilág egy különös szegletéről, és arról, mi mindent ad egy teaház, egy teás közösség az embereknek.

Tardy Tamás. A helyszín: Levél Teaház – Kresz Géza utca, Budapest. 2021.

Vidámnak és megkönnyebbültnek tűnsz. Ez egy várt változás? 

Nem, ez egy nagyon hirtelen jött változás. Berobbant az életemben valami olyasmi, amit nem láttam, hogy rám fog szakadni, és elindított mindent. Most már abszolút nem bánom, hogy így történt. Eleinte nagyon szenvedtem miatta: voltak, akik végigkísérték, ahogy három hétig agonizáltam, aztán azt is, ahogy sikerült főnixként újjá élednem belőle.

Hány napig vagy még itt a teaházban, és mi lesz veled utána?

Szeptember 9-ig leszek itt, az az utolsó napom. Már 13-án kezdek az új helyemen, ami egész más lesz, mint amit most csinálok. Nagyon bízom benne, hogy jó lesz az nekem.

A viszonyomat fogom megváltoztatni ehhez az egészhez. Ez a tea mánia ez egy fajta szenvedélybetegség, ami kinőtte magát egy teljes munkahellyé, életmóddá. Oké, hogy nem úgy nézek ki tőle mint egy alkoholista, nem csapom magam szét, de azért hozok olyan döntéseket, amelyek más emberek számára számára teljesen irracionálisnak tűnhetnek.

Ez a teának köszönhető?

Nem, ez abszolút nem a teának köszönhető. Ez sokkal általánosabb dolog: korábban például dohányoztam. Vagy volt az életemben egy nagyon traumatikus időszak, amikor édesanyám elment – akkor egy negyed évig átjártam haverokhoz: ők füveztek, én ittam. Hogy ha nem sikerült konfrontálódnom, nekem a lelki megoldások eszköztárában ott volt az, hogy eltemetem magam valamibe. És általában nem próbáltam meg konfrontálódni. Inkább kerestem valamit, ami örömet okoz, és hát ezek az örömforrások képesek túlburjánozni az ember életében. 

Nekem a tea is egy ilyen dolog, ami örömet okoz. A traumákat most szerencsére sikerül feltárnom, de a tea marad. Viszont a teával kapcsolatos kényszeresség egy kicsit lejjebb fog csengeni. Nem az a megoldás, hogy kiirtom az életemből, ami túlnőtt rajtam, hanem megkeresem az okát. Most ezen dolgozom.

Akkor mégsem teljesen olyan szenvedélybetegség a teázás, mint a cigaretta meg az alkohol. Azokat lezártad, abbahagytad, a tea marad.

Fogalmazzunk inkább úgy, hogy sejtem, merrefele lesz a megoldás. Segítségem is van rengeteg, és úgy néz ki, hogy sikerül megbirkózni ezzel a komoly létkérdéssel. Ez komolyan meg fogja határozni, hogy ki lesz belőlem. Ez egy nagy megszabadulás. De ugyanakkor meg egy csomó olyan dolog, ami az eddigi életemben értékes és hasznos volt, az maradhat, ilyen a tea is. Csak annyi, hogy most már mederbe tudom terelni a dolgokat, tudok majd határokat kijelölni az életem több területén is. Itt az ideje felnőni. Nem leszek többé 37 éves gyerek, akit mindenki szeret, simulékony…

Simulékonynak látod magad?

Van olyan amiben igen, és van amiben meg nagyon nem. A végletek embere vagyok. Van, amiben nagyon alámegyek annak, hogy a másiknak jó legyen. Ez a teaházban jó volt: figyelmes voltam, odafigyeltem arra, hogy kinek mi okoz örömet például teában. Ugyanakkor viszont eléggé kocka, és szögletes, és sarkos, és száraz, és hideg ember vagyok. Egyszerre jégcsap és a túláradó szeretet. Nagyon máshogy fejezem ki a szeretetemet az emberek iránt, mint ahogy azt az átlagembert csinálja. Én az erős fókuszommal és figyelemmel: mi az, amivel úgy tudok hasznos lenni és segíteni másnak, hogy örömet okozzak. Ellenben az érzelem-kifejezésem totál nívó alatt van, ezen dolgozom most.

Milyen volt az a Tamás a legelején, a tea előtt?

Nagyon más volt…  átformált a tea és kimélyített. Sok mindent adott, de az biztos hogy nagyon sok mindent el is vett.

Mit vett el tőled a tea, a teaházas lét?

A szabadidőmet. Arra gondolok, hogy értékesen tölthettem volna. Ha tudtam volna dönteni abban, hogy kivel szerettem volna az időt eltölteni. Ehelyett ide a teaházba leraktam magam, mint egy darab követ, és jött a méhraj körbedongni. Vannak olyan emberek, akiket az én személyiségem mágnesként vonz. Rövidebb vagy hosszabb ideig az életemben tartózkodtak, és nem biztos, hogy jó hatást gyakoroltak rám, vagy én rájuk. 

Innentől kezdve viszont aktívabb leszek, és nem egy lerakott kő – akit csak az jár körbe, akinek én érdekes vagyok. Én is elkezdek mozdulni, és megkeresem azt, hogy nekem merre vannak érdekes dolgok, mit lehetne csinálni. Nem áldozati szerepben leszek, nem fognak rám telepedni dolgok, hanem el fogom tudni dönteni azt, hogy hol vannak azok a határok, ahol lehetnek emberek, és mi az, ami már a kívül tágasabb esete. Ettől még lehetek kedves, meghúzhatom szépen a határaimat. 

Azt is átgondoltam, hogy az általam bevonzott emberekkel való kapcsolatomban vajon mennyire az én akaratom érvényesült, vagy mennyire az övék. Túlnőtte-e azt, amit én szerettem volna, átvette-e teljesen az irányítást az életem felett. Mert ugye, aki nem autonóm, ott más lesz majd az, aki átveszi az erőt. Egy ilyen esetben nagy kiakadások lehetnek abból, ha  a kevésbé autonóm ember egyszer csak azt mondja, hogy mindennek van határa. Akkor összeesik minden.

Szerencsére a teaházzal nem ez a helyzet. Itt bértárgyalás volt arról, hogy nekem meg kell majd élnem itt Budapesten. A nagy lezárások miatt a megélhetés változik, az emberek biztonságérzete teljesen megingott az elmúlt másfél évben. Én is azt éreztem, hogy nem kockáztathatom meg azt, hogy a következő időszakban talán megint bezár az üzlet. Mennyiért érné meg nekem ez a bizonytalanság? 

Nem sikerült megegyeznünk. Én meg elkezdtem keresni, segítséget kérni. Aktívan azt mondani, hogy most az egyszer megtehetem azt, hogy megbízom az emberekben és segítséget kérek. Megnéztük azt, hogy esetleg én mihez értenék még. Szerencsére vannak körülöttem olyan emberek, akik nagyon szeretnek és figyelnek rám. És nem csak arra voltak kíváncsiak, amit adni tudok, hanem alig várták, hogy mi az, amit nekem adni tudnak.

A Levél Teaház neve összeforrt a tieddel. Mikor kezdődött ez a történet?

2015 ben indult a Levél. Előző évben ismerkedtem meg Liuval. Az egy fantasztikus találkozás volt: nekem előtte nem lett volna lehetőségem, hogy ennyire mélyen megismerkedjek a teával, hogy ennyire bele tudjak feledkezni ebbe a dologba.

Akkortájt milyen volt a magyar specialty tea kultúra? Talán csak az 1000TEA és a Hanami működtek?

Akkor már kezdett kibontakozni, kezdett kiforrni. Már volt pár teaház, ami addigra be is zárt Budapesten. Volt ugye a a Keleti pályaudvar környékén egy teaház, volt egy amit Szentirmai Éva és a tstvére, Alexander csinált a Károlyi kert környékén (megj.: A Tea Útja Teaház, 2010-ig működött), meg még ezen kívül lehet, hogy volt még egy-kettő kisebb próbálkozás. (megj.: a Teaerdő Teaház 2010-ben zárt be a Lágymányosi utcában.) Amikor ideköltöztem Budapestre, 2011-ben, akkor a Hanami volt a törzshelyem. (megj.: a Hanami Teaház 2008-2014 között működött.)

Havi egyszer visszatérő vendég voltam Annáéknál is a Flying Bird teaházban – főleg azért is, mert egy nagyon jó fej srác volt oda felvéve, Péter. Járt oda egy érdekes baráti társaság, előfordult, hogy akár zárás után velük lógtam.

Az 1000TEA is volt, de az valahogy először nem fogott meg. 

Viszont amikor a Levél megnyitott, Gábor (megj.: az 1000TEA tulajdonosa) volt az egyedüli teás ember, aki nem a vetélytársat látta bennünk. Áthívott minket teázni, mutatott teákat a saját gyűjteményéből is. Ő volt az első olyan teás ember Magyarországon, aki abban a pozícióban is, amiben voltam, nyitott tudott lenni. Nagyon sokat tanultam abból a szemléletből. Gábor ilyen szempontból nagy ajándék volt nekem. 

Nagyon naiv kisgyerek vagyok még most is, de akkor még naivabb voltam: tettem olyat, amit mások nem egészen úgy értékeltek, aminek szántam, és az komoly trauma volt szerintem másnak is, nekem meg egy borzasztó nagy sérülés. Gábor volt az, aki elindított azon az úton, hogy ebből gyógyulni tudjak. Kinyújtotta a kezét, hogy gyertek beszélgessünk, legyünk egymással kedvesek, jófejek, és azóta Gáborral borzasztó jó viszonyom van. 

Ha szeretnék hozzá menni, csak írok neki, és elmegyünk egy 4-5 fős társasággal vendégségbe, vagy ketten leülünk és beszélgetünk erről-arról, teás őrületekről, hogy külföldön mi van, meg a tea útjairól.

Azóta a többi teaházzal is próbálom felvenni ezt a szálat. Egyre jobban érzem azt, hogy mások is nagyon-nagyon nyitottak erre. A Teavolution tulajdonosaival, Dórival és Balázzsal is szoktam együtt teázni, és nagyon kötetlen beszélgetéseink vannak. A Zhao Zhou-ban Gábor is szívesen szokott fogadni, és valamilyen diskurzus szépen beindul. 

Legutóbb kedvem támadt ahhoz is, hogy megtegyem az első lépéseket, és a Flying Bird-be is beüljek egy ilyet teázni. Elindultak az életemben változások, és azt mondtam, hogy ha ennyi minden változik és ennyi minden bizonytalan van, akkor miért ne harapjak egy nagyot a tortából. Miért ne kockáztassam meg azt, hogy hogyan fognak engem fogadni. És jól fogadták, hogy mentem, és tök jól éreztük magunkat. Jó élmény volt, úgyhogy valószínűleg vissza is fogok menni, lesz rá lehetőségem is mostantól.

Akkor egy gazdag teás közösségbe kerültél, ami azóta csak nőtt. 

Igen. Ebben lubickolok, ez a kapcsolati hálóm magja. Maga a tea.

A Levél Teaház elmúlt hat éve nekem egyenlő az állandósággal: Te is állandóságnak élted meg ezt az időszakot?

Az. Időtlenség. És állandóság. És nagyon szerettem csinálni ezt az egészet. Nem csak azt az igényt szolgálta ki, hogy hat évre megadja a megélhetésemet. Igazából sosem kellett úgy bejönnöm dolgozni, mint más embereknek a munkahelyre, merthogy a saját hobbimat csináltam. És ez egy nagyon nagy szabadság. Egy csomó embernek nem adatik meg a lehetőség, nem hogy hat évre, egy hónapra sem, hogy azt csinálja amiért élne-halna, belepusztulna. De azért belepusztulni nem kell. 🙂 

Ennek ellenére voltak benne nekem mindig kis sérelmeim, de a sérelmeket én mindig úgy éltem meg, hogy nem mondhatom ki azt, hogy valami problémám van. Se a tulajdonosok felé, se semerre, hogy engem valami zavar, hanem emésztettem magam. Ami egészségtelen. 

Ilyen az, amikor az embernek a teste fogja megüzenni azt, hogy fejben te nagyon szereted, amit csinálsz, meg minden rendben van, de azért vannak itt bosszúságaid. 

A méreg és a bosszúság között az a különbség, hogy amikor az ember mérges, akkor felhúzza magát és kimutatja, hogy mi az, ami nem tetszik neki. Akinek vannak rossz beidegződései, azzal gyakran az történik, hogy ahelyett, hogy mérges lenne és megmutatná, hogy valami zavarja, ahelyett belül rágja magát. Közben mindenki látja kívülről, hogy boldogtalan, szomorú, valami nincs rendben vele. 

Sosem voltam olyan mélyen depresszív, de gyakran előfordult, hogy valójában a dolgok nem tetszettek, nem voltak jók. És a nyelvi korlátok miatt (megj.: a kínai tulajdonos, Liu, alig tud magyarul) nem is lehetett ezeket úgy megbeszélni, meg nem is voltak olyan nagyon égbekiáltó nagy dolgok. Éreztem, hogy jó, de én ennél többre lennék képes, jóval több dolgot tudnék megvalósítani, csak más volt a tulajdonos elképzelése. És ezeket néha nehéz elfogadni. 

Ha tulajdonos lettem volna, akkor persze máshogy csináltam volna. Csak nincsenek meg hozzá az adottságaim. Ami mondjuk másnak van: megvan a lehetősége, a tehetsége, a kockázatvállalás, meg a bármi. Ha én csináltam volna ezt a teaházat, valószínűleg nagyon sok mindent máshogy teszek. De én el tudtam fogadni menet közben fejben, hogy ez így van. Gyakran van, hogy az embert az élet megvicceli és később súgja meg, hogy ja igen, fejben egy csomó mindent elfogadtál, meg rendben volt. De a lélekből, meg tudat alattról néha feltörnek dolgok. És ezt akkor veszed észre, amikor az egészséged kezd billegni. 

Nekem egy nagyon nagy felfedezés volt az elmúlt két hónapban, hogy ha én a lelki dolgokat nem rendezem, attól bizony azok még mélyen ott vannak. Nagyon komoly problémák okoztak nálam testi tüneteket. És ezekért nem azok a felelősök, akik körülöttem vannak. Ők csinálják a saját világukat, és borzasztóan jól csinálják. Hanem az én bekapcsolódásom ebbe a szerves egészbe. Tehát az univerzummal kell kibékülnöm, és megmutatnom azt, hogyha én máshogy képzelem, akkor nekem ebből valahogy ki kell lépnem vagy változtatnom kell. Mert az elfogadás része ezek szerint nálam megy, de nem egészen úgy, ahogy kéne.

Merthogy három lehetősége van az embernek: az egyik az, hogy változtat a dolgokon, vagy elfogadja, vagy pedig elengedi.

Mi a különbség az elfogadás, az elengedés és a változtatás között?

Az elengedés az, amikor az ember azt mondja: odébb kell mennem, mert a tűznél megégettem magamat. Akkor ki kell belőle lépni, mert az túlságosan nagy ahhoz, hogy én megértsem, hogy miért van úgy, és elfogadjam. A változtatással az a helyzet, hogy vagy saját magam változtatom meg – de van olyan változás, amit egyszerűen az ember nem tud produkálni -, vagy a környezetemben kell valamit megváltoztatni. De van olyan változás, aminek az ember környezete is ellenáll. Az elfogadás általában a legszelídebb módszer: amikor az ember megérti azt, hogy a dolgok miért történnek, ahogy történnek.

Az viszont egy másik kérdés, hogy az elfogadással együtt képesek vagyunk-e azonosulni is. Mert ha az is nagy falat, akkor nem marad más, azt a dolgot el kell engedni. Azt mondani, hogy ennél jóval többet gondolok magamról, értékesebbnek tartom magam. Vagy hogy ezt az egészet értékesebbnek tartom, és többet kéne foglalkoznia ezzel annak, akinek ezzel többet kéne foglalkoznia. És akkor távolabb helyezkedem és onnan még lehet segíteni, csak azonosulás nélkül.

Mert ha az ember azonosul azzal, amit csinál, akkor elkezd a részévé válni. De akkor a sérelmeket, a negatív kritikát is magára veszi. Másnál is láttam olyat, hogy kapott egy negatív visszajelzést a vállalkozása, nem saját maga, és úgy reagált rá, mint hogyha személyében támadták volna meg.

Ez ellen én mindig próbáltam magamat felvértezni. Fejben lehet, hogy ment is: negatív visszajelzésre nem mutattam rá reakciót, nem borultam ki. De lehet, hogy az mégis jobb megoldás lett volna, mint elnyomni magamban. Lehet, hogy azt gondolom, hogy ‘megint megpróbált valaki betrancsírozni, de nem hagytam neki, nem szálltam be a ringbe’ – miközben igazából lent alul, mélyen, mégis elkezd munkálkodni. Így az embernek még kontrollja sincs fölötte. 

Nekem ez a szerencsém van, hogy lett az elmúlt másfél évben az életemben egy olyan ember, aki ki tudott mozdítani ebből. Utána más is észrevette, hogy mintha történt volna valami, és most már sokan segítenek abban, hogy kicsit mozgékonyabb legyek a lelki világomban és tudjak ezzel az egésszel mit kezdeni.

Most valószínűleg nagy téma a lezárások miatt a mentális egészség. Rengeteg embert érintett az, hogy be voltak zárva, és most sokan szerintem elkezdenek foglalkozni azokkal a dolgokkal, traumákkal, amikkel én is, és kell is.

Nagyon fontos és a teás közösségnek szerintem ez egy nagyon-nagyon fontos szerepe. Nem véletlenül az ember szeret elcsendesedni, keresi a nyugalmat, vagy nincs társasága és a társaságot keresi. A teás közösség ilyen szempontból egy hasznos közösség, megtámogatja mindkét utat. Nekem is innen jöttek azok a kapcsolataim, akik tudtak nekem nagyon sokat segíteni. Igazából a teaház ezért adott nekem nagyon sokat.

Sokszor ‘entellektüel kocsmaként’ gondolok a specialty teaházakra. Leülnek az emberek beszélgetni, csak úgy összejönnek, átszólnak a szomszéd asztalhoz…

A teaház az embereknek szeretet ad. Egy egész másfajta szeretetet: figyelmességet. Nemcsak azoktól, akik ott dolgoznak, hanem egymás irányába is. Egy csomó, akár ismeretlen ember leült már itt egymással beszélgetni: a jó szándék, az egymásra gondolás az egy olyan állapot, ami borzasztóan hiányzik a világból. Nekem is nagyon hiányzik.

Akik visszajárnak törzsvendégként ide és más teaházakba is, ezt a nagy odaadást, ezt a figyelmet kapják meg. Nagyon sok ember sóvárog erre a lelke mélyén. Nekem is fájna, ha nem lenne. Az ilyen helyekre nagy szükség van.

És amíg szükség van ezekre a helyekre, addig életben is fognak maradni. Van, aki feldobta, hogy azért mennek tönkre a teaházak, mert az emberek külföldről rendelik a teát. Ez részben igaz is, de a teaházak funkciója nem a tea eladás, hanem a közösségi hely. Ha vannak elegen, ha megvan a kritikus tömeg, akkor tudják ezt éltetni. Sok olyan vásárlónk van, aki nem azért jön ide, mert olcsó a tea. Hanem mert olyan kiszolgálást kap, meg mert jól érzi itt magát.

Rengeteg ilyen helyre lenne szükség. Az emberek a COVID alatt fel tudták magukban térképezni, milyen hiányaik és túltelítettségeik vannak. Ha ezeket képesek jól megélni – nem mások terhére, nem a saját rovásukra – akkor ezeknek a közösségi tereknek még nagyobb létjogosultsága van, mint a COVID előtt. Ez a vírus arra hívta fel a figyelmet, hogy sokan vagyunk – de nem a létszám számít, hanem a közösség. 

Az emberek inkább oda fognak figyelni a kapcsolataikra és azokat fogják tartalommal feltölteni. Fontos lesz, hogy olyasmit kapjanak, amiből erős hiányuk volt az elmúlt időszakban: a közösségi élményből, a valahova tartozásból, a másik megértéséből. Mert vannak olyan emberek, akik mazochista módon másokat szeretnének megérteni, és nem magukat megértetni.

Említetted, hogy nagyjából két hónappal ezelőtt egy személyes trauma nyomán indultál el egy nagyon komoly önismereti úton. Tulajdonképpen rájöttél, hogy mi az az integritás, igaz?

Inkább arra, hogy mi az az autonómia. Amikor az ember határt szab, és elkezdi a kezébe venni a dolgokat. Felnőttnek lenni. Az egyensúlyvesztés az, amit kifelé nem engedtem meg magamnak, de befelé másoktól meg megengedtem – és ezeket az irányokat nem árt néha felcserélni. Néha kicsit önzőnek kell lenni, és ezt lehet szépen csinálni. Van, aki ezt már gyerekkorában megtanulja, hogyha egy olyan környezetből jön. De szerintem Magyarország súlyosan terhelt abban, hogy ezeket a traumákat nagyon sokan hordozzák. 

Amióta tudatában vagyok annak, hogy milyen gátlásaim és elakadásaim vannak, azóta fantasztikus élmény az, hogy más embereknek tudok segíteni. Hogyha látom, hogy valaki a kezét szorongatja, és elmeséli, hogy de ő a problémáit nem nagyon osztja meg, otthon se, a párkapcsolatában sem, sehol, akkor látom, hogy ó, valamiben nagyon hasonlítunk. 

Akkor mindig felhozom azt, hogy egy jó darabig én is ilyen voltam. Kettős mércét használtam: másokat nagyon szívesen meghallgattam, de sosem reméltem volna azt, hogy más figyelmes hallgatóság lesz az én problémáimra.

Az elmúlt két hónapban egész máshogy viselkedem. Sikerült megnyílnom, és ez felemelő érzés. Szabadnak lenni, kitörni és megszabadulni az összes olyan dologtól, ami kifejezetten gátolta, hogy szabad legyek. Ledobni ezeket a láncokat. És az a pláne, hogy ezeket nem is én csináltam, hanem a testem üzent, és lehetetlenné tette azt, hogy a dolgok úgy működjenek tovább, mint ahogy eddig működtek. Hálás lehetek minden betegségemnek. A pszichoszomatikus tünetek mutatták meg az irányt: négy-öt éven keresztül súgták azt, hogy valami nagyon nagyon nem jó. Nekem lassan esnek le a dolgok…

Remélem, hogy most viszont sikerül jól összeraknom a puzzle-öket. Igyekszem ebben segítséget kérni baráttól, szakembertől, hogy tudjak vele haladni és összerakni magamat egy kicsit. 

Másoknak is azt kívánom, hogy ha egyszer nekimennek a falnak, és ijedtek, akkor merjenek segítséget kérni. 

Merthogy zűrös az, amikor az ember padlóra kerül. Az egy nagyon, nagyon sötét verem. De az emberek általában két hétig vannak a sötét veremben és ki tudnak belőle mászni – ha nem, akkor nagyon komoly segítségre van szükség. Ha sikerül segítséget kérni, onnantól szokott általában felfelé ívelni a történet. A gödörnek általában az az alja, amikor az ember abbahagyja az ásást. 

Hosszú ideje először nem úgy vagyok boldog, hogy örömet szereznek nekem, hanem ennek egy belső forrása van. 

Kaptam nagyon értékes ajándékokat, értékes figyelmet, egy csomó olyan dolgot kaptam, amivel próbálták betömni azokat a lyukakat, amik a lelkemen voltak  – de kívülről azokat nem lehet betömni. 

Voltam akupunktúrán: az ott lévő prof, aki kezelt engem, az azt mondta: teljesen mindegy, hogy mit csinálok, hogyan eszem, a csím az elfolyik. A probléma gyökere nem kívül van. A prof azt mondta, feküdjek időben, keljek időben, mint ahogy a nap az égen, úgy is egyek, és a pozitív gondolkodás…

De a pozitív gondolkodás az nem egy olyan magától értetődő dolog. Erre az ember önmagában nem feltétlenül képes. Kell az, hogy észrevegyük, hogy vannak disszonáns dolgaink. Olyankor az élet büntet, nekimegyünk a falnak és jól beverjük a fejünket. És hogy ha szerencsénk van, akkor a falba ütődés közben leoldódik rólunk a szembekötősdi, és ráeszmélünk arra, hogy itt olyan dolgok vannak, amiket eddig nem láttunk a világból. Hogy ezek fontosak, hogy ezek miért történnek úgy, ahogy.

Jó esetben ilyenkor elkezdünk változtatni. De dönthetünk úgy is, hogy nem akarunk rajta változtatni, inkább benne ragadunk. Azzal viszont saját magunknak nehezítjük meg a sorsunkat. Nagyon kevesen mernek szembenézni régóta hurcolt problémákkal.

Én sem egyedül tudtam ezt megtenni. Nekem is kellett hozzá egy szívszaggató trauma. Három hétig az érzelmeim teljesen eltűntek. Furcsa volt, hogy érzelmek nélkül voltam képes létezni. Tettem a dolgom, bejártam dolgozni, és közben a barátaim segítettek nekem lebonyolítani egy költözést. Szívességből jöttek segíteni, és erre rá tudtam hagyatkozni. Ezek az értékes emberek ott voltak – számtalan közös élményünk van, ezek az emberek iszonyat mód szeretnek engem. És ez egy nagyon nagyon jó érzés – most, hogy ezt így át tudom érezni. De abban a három hétben ezek az érzések teljesen üresek voltak. Néztem kifele, hogy a világ egy borzasztó ellenséges hely. És ugyanakkor nincsenek kérdéseim, semmi sincsen.

Most pedig bármikor amikor erről beszélek potyognak a könnyeim …

Látom, igen… 🙂

Nagyon nagy szabadság ebből kijönni. A katartikus élmények gyökere általában nagyon mélyen van. Nagyon sok olyan traumánk van, amit nagyon régről hurcolunk magunkkal. Egész addig, amíg az élet nem oszt nekünk egy olyan lapot, hogy meglássuk az egészet, amit művelünk, ami miatt csak mindig akadályokba ütközünk.

Senkit nem lehet hibáztatni azért, hogy nem kapott még az élettől egy elég nagy seggbe rúgást. Ráadásul minél intelligensebb valaki, annál később jön egyébként ez a fajta felismerés. 

Tegnap beszélgettem egy olyan emberrel, akivel együtt töltöttem a szilvesztert, és azt mondta, hogy akkor még úgy tűnt, hogy én teljesen kiegyensúlyozott, magamra jól rálátó, önismerettel rendelkező ember vagyok, akivel minden rendben van. Annak, akinek gyerekkorában az érzelmi világa helyett intelligenciából kell megoldani a dolgokat, az bizony annyira tehetséges lesz az érzelmek helyett a gondolatokra figyelésben, hogy egészen addig ki tudja tolni ezt a működést, amíg erős problémái nem lesznek. A kapcsolatai három-négy évente megszűnnek, újra alakulnak, és közben nem ismeri fel ezeket a mintákat. 

Csak egy órási, saját trauma mentén lehet ezekre a dolgainkra rálátni? 

Spirituális úton az ember kaphat egy vallási hátteret, egy jó lelki vezetőt. Spirituális vonalon ugye nem csak az európai vallások vannak. Egy jó guru, egy jó jógi, pont olyan mértékben tudja szivatni az embert, aki gyakorol, hogy nem óriási pofonokat fog kapni az élettől, hanem pont akkorákat, amekkora neki kell ahhoz, hogy észhez térjen. De ahhoz egy olyan mester kell, egy olyan tanító, akinek sok megélése van saját magával és más emberekkel kapcsolatban is, aki jól rálát az ő sorsára. Ha eleget találkoznak és jól ismeri a tanítványát, akkor látja, hogy meddig szabad neki megengedni azt a mennyiségű szenvedést, amin át kell esnie, hogy kijöhessen a gödörből. 

És nem csak a szenvedés és a kínlódás lehet a kiút. Nekem is voltak olyan pillanataim, amikor kiszabadultam és önfeledten tudtam örülni. Amikor elutaztam Bécsbe vagy Prágára a tea fesztiválra – csak meg kell nézni a fényképeket, hogy hogyan tudtam mosolyogni, meg örülni. Vagy amikor a tai chi mesterhez elmegyünk a többi tanítvánnyal, akkor mindenkinek feltűnik, hogy elememben vagyok. Nem csak egy trauma vagy egy súlyos esemény tudja az embert kimozdítani – csak a pozitív élmény nem annyira fájdalmas, és nem annyira motivál.

A hat év során mi jelentett neked mégis változatosságot? Miért szerettél itt dolgozni?

A teák itt a teaházban csak negyedévente vagy félévente frissülnek, akkor végre történik valami új. Amikor dobozt bontunk mindig van benne valami új eszköz, egy különlegesség. Abban mindig van egy kis örömérzet. De igazából hétről hétre, amikor visszajönnek a törzsvásárlók, ők is hozzák az új történéseket. Akkor szokott unalmas lenni, amikor valaki már három éve ugyanazzal a problémájával jön. Amikor történik mégis nála valami nagy váltás, és sikerül valamit neki megoldania, túl van a nehéz szakaszon, belátta, hogy mit kéne tennie, akkor ennek borzasztóan tudok örülni. 

A teaház éppen ezért nagyon izgalmas és színes, mert minden héten jön valami új, vagy szomorú. Az, hogy mindig felöntöm a teát, ugyanúgy fogom a gaiwant, az unalmas. De ha sikerül emberekkel bizalmas viszonyt kialakítani, akkor az örömet okoz. 

Nálam az volt a baj, hogy sok olyan ember problémáival és heti történéseivel is képben voltam, akikre amúgy egyáltalán nem voltam kíváncsi. De nehéz ebben különbséget tenni, hiszen ha neki igen, a másiknak meg miért nem… meg ezt hogyan kommunikálom? Aki vállalja a konfliktust, az ezt könnyebben lerendezi, és azt tudja mondani, hogy itt a kóla, viszont látásra, a borravalót köszönöm. És nem kérdezi meg, hogy milyen volt a tea és hogyan érzi magát, meg hogyhogy nem volt két hónapja, csak nem beteg apuka.

Más embertől viszont jó ezt megkérdezni. Aki mondjuk három éve otthon ápolja az édesapját, és ez adja életének a vázát, és egy nagyon értékes ember. Van, akinek meg a párkapcsolatai akadoznak, de egyszer bejön, és úgy néznek ki, mint zsák és a foltja… és látszik, hogy ez egy életre szóló dolog és boldogok. Már két éve együtt vannak, de még szabadabbak, és ez örömforrás, ez jó. Ez színes a szürkében.

Te meglátod az emberekben a jót. 

Igen, én minden emberben meglátom a pozitívat. Ez egy nagyon nagy hibám is. Mert nem veszem észre mellette a rosszat. Ha csak a jót látom meg a másikban, akkor kiszolgáltatom magamat olyan erőknek, amiknek nem szabadna.

Ez leginkább akkor baj, ha nem tudod megszabni a határaidat. Ha közben tudod, hogy mi az, amit másoknak semmi szín alatt nem engedsz meg, akkor bármelyik pillanatban ki tudod védeni a rosszat.

Így van. De én úgy kompenzáltam, hogy én azért sem vettem észre a rosszat, persze csak tudat alatt, hiába mondta már körülöttem mindenki. Így viszont nem tudtam végiggondolni, hogy az adott emberrel fenn akarom-e tartani a kapcsolatot, mert hogy ez nekem nem jó. Az a fajta feltétel nélküli szeretet, amire a gyerekek és a kutyák képesek, felnőttként már nem feltétlenül hasznos. 

Don Juan is így jutott számtalan nőhöz: mindenkiben meglátta a jót. És ez ellenállhatatlan az emberek számára.

Ó, nekem ehhez el sem kellett mozdulnom. 🙂 Nekem szerencsém volt, az elmúlt években párkapcsolatom volt, amit nagyon-nagyon komolyan gondoltam. Így az összes lehetőség, ami beszédült, azokkal nem éltem. De hidd el, egy olyan személyiség, aki képes nagyon odaadó lenni, és meglátni a másikban a jót, és ezt vissza is tükrözi, közben pedig meglátja a másik szemében a saját legjobb arcát, az nagyon imponáló dolog. De egyben veszélyes is. Szerencsére stabil erkölcsi alapokon állok, ez nem okoz nekem problémát.

Van olyan, hogy lehet segíteni másnak megtalálni a kiutat?

Egyik barátomnak felróttam ezt, hogy végig látta az elmúlt években, amiket műveltem magammal, miért nem próbált meg segíteni. Azt mondta, hogy neki már van annyi élettapasztalata, hogy tudta: ilyen helyzetben nem lehet. 

Viszont azt is tudta, hogy ha kilépek a vonat elé, és aztán dirib-darab szilánkokból kell engem összelegózni, akkor ott lesz és segíteni fog. Szerintem ezek a barátságok a legértékesebbek. Nem azok, amik megakadályoznak abban, hogy hülyeséget csinálj, hanem ha elfogadnak, ahogy vagy. Nem próbálnak meg helyetted cselekedni, nem lesznek az anyád, hanem megkérdezik, hogyan tudnak segíteni. Nem nyomnak bele semmibe, nem gondolják, hogy egyetlen helyes út van. Bajban pedig nem hagynak magadra, akkor vannak ott leginkább. 

Iszonyat fájdalmas más szenvedéseit végignézni. De ezek a legértékesebbek, amikor egy barát végig tudja nézni a másik gyötrelmeit, és amikor segítségre van szüksége, akkor ott van.

Azok az emberek most körülöttem a legboldogabbak, akik végig tudták ezt nézni, és most látják, ahogy kijövök belőle. Aki csak a problémáit rakosgatta rám, és nem fogadta el az én fájdalmaimat, azzal nem lehet mit kezdeni. Arról a kapcsolatról meg kell látnom most, hogy nem működik. 

Máté Gábor, egy magyar származású orvos, azt mondja, hogy ezt a lelki szabadságot, meg ezt a könnyedséget, ami az embert repíti, amiben feloldódunk és önazonosak tudunk lenni, a szív és a lélek hangjai tudják átfonni, az egy sokkal erősebb erő, mint a görcsös akarás. 

Az élet egy része küzdelem, ezt nem lehet megúszni. De az egész nem lehet az. Az egész élet nem lehet küzdelem, abba elfáradunk. Kell a munkám gyümölcse, a boldogság, az öröm. Ha egyáltalán nincs, akkor azt abba kell hagyni sürgősen. Akkor a dolog fontosabb, mint az ember. És a dolgok nem lehetnek fontosabbak, mint az ember.

Látunk még téged itt a Levélben is?

Nem engedem el teljesen a teaházas dolgokat. Nem magával a helyzettel volt a gond, hanem a megélésemmel. Liunak, ha kell segítség majd, hogy egy teakóstolót csináljunk, akkor a teljes szabadságom birtokában iszonyat jó érzés lenne azt egyébként megtartani. 

A dolgokat nem szabad úgy elengedni, hogy nem oldódnak meg. Ezért örülök neki annyira, hogy Liuval ezt a teaházas dolgot sikerül úgy rendezni, hogy én már nem dolgozom itt, de nem kizárt, hogy vissza fogok jönni segíteni – ide szervezni baráti társasággal kóstolót például. Nem teherként cipelem a hátamon. 

Gyakran úgy kezeltek engem, mint egy családtagot. Liu felesége borzasztóan örült annak, hogy elkezdtek feljönni rám a kilók, elkezdtem többet mosolyogni. Aki tud örülni a boldogságomnak, azzal tudok közösséget vállalni. Ott segítek, ahol tudok – ahol meg nem tudok, amin nem lehet, azt elengedem.

__________________________________

Az interjú 2021. augusztus 25-én készült. Műfaja vélhetően TLDR – azaz Too Long, Didn’t Read (túl hosszú, nem olvastam el) – Tamás egyik kedvenc műfaja.

❓ Te is tearajongó vagy? Add meg a mail címed itt, hogy mindig értesíthesselek a teás ínyencségekről! 🎁 Okés, jöhet! 🎁

Még ázik a teád. Addig olvasd el ezeket is:

2 hozzászólás

  1. Z szerint:

    Ahogy az igazi kínai teát újra és újra leöntjük, úgy bontakozik ki az interjúban az a probléma, amely kisebb vagy nagyobb mértékben minden családban jelen van. Magunkba nézni, tisztán látni, határokat szabni. És közben jó emberekkel teázni. Zseniális írás egy csodálatos nőtől. Köszönjük!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Share This